Az tény, hogy a korai rakendroll igazából fekete műfaj volt, na de amit aztán a fehér fiúk csináltak belőle... Csodás friuzurák, sikkes öltönyök, vakító frizurák, és az őszinte, kőkemény zene. Az egésznek van egy olyan feldobódott, optimista töltete, ami miatt szerintem egyszerűen nem lehet megunni az '50-es éveket.

Itt van példának okáért Eddie Cochran és a Summertime Blues. Egészen szörfös lüktetésű zene alatt énekel a nyári szomorúság okáról, és mindeközben hihtetlen hangulatot teremt, amit leginkább bájosként tudnék megfogalmazni. Szegény Eddie nagyon sokra vihette volan (amit szerintem ez a szám is bizonyít), ha nem hal meg '60-ban egy autóbalesetben.



Aztán néhány szó Buddy Hollyról. Hiába volt akkora geek, mint ide lacháza, az első rocksztárok egyike lett. A szeműveges csoda, akinek úgy jár a keze a gitáron, mint a motolla, mert csak lefelé penget, szintén hamar meghalt, még '59-ben, a zenével együtt. Ez pedig itt az Oh Boy:



Maga a Király, bár ez csak a szerencsén és az Ezredes marketinggépezete miatt maradt így meg az utókorban, ettől még viszont igencsak szerethető, amit csinált. A video az unalomig ismert Heartbreak Hotel, de egyszerűen nem birom ki röhögés nélkül, amikor 1:07-nél kitör a sikítófrász a lábrázás miatt.



Végül Jerry Lee Lewis, a Gyilkos. A zongorista, akit zavart, hogy ülnie kell, ezért időnként felgyújtotta a hangszert. A vonalzóval belőtt frizura sem sokáig bírja a rakendroll húzását, mert akkora rázás van. Whole Lotta Shaking Going On: